2021 © Minden jog fenntartva! | www.szonyimuzeum.hu – www.zebegeny.hu
Egy kis fehér bárány boldogan nézegette magát a patak vizének tükrében. Odasettenkedett hozzá a farkas, s megszólította:
— Úgy-e, szépet mutat ez a kis víztükör?! Hát még, ha ott benn a nádasban néznéd meg magad, annak a tónak nagy tükrében, melybe ez az ici-pici kis patak beleszalad! Igen, igen, az a nádasbeli nagy tó, az mutatná meg szépségedet teljes pompájában! Jöjj oda, majd én odavezetlek!
A kis fehér bárány elindult a farkassal a nádas felé. Odaérkezvén, a nádas szélén alig lépett egyet, kettőt, a kis fehér bárány megállt:
— Rettenetes nagy a sár itt, egészen belesüpped a lábam az iszapba!
— Óh, ezen könnyen segíthetünk — szólt a farkas — én felfoglak és szépen beviszlek a nagy tóhoz. De ha csiklandós is a nyakad, valahogy el ne kiáltsd magad, mert még meghallanák a többiek, s ugyan mit mondanának felőled, ha azt megtudnák, hogy a nádasban egyedül sétálgatsz velem, kit farkas létemre szépséged egészen megbűvölt!!
A kis fehér bárány mosolygott ezen, s boldog volt, mikor a farkas felfogta s vitte befelé a zizegő nádasba, ahonnét fehér bárány nem jött még vissza sohasem..
A tanító kisasszony lánya egy papagájt kapott a vőlegényétől ajándékba. A városból hozott furcsa madár hamar megszokta új otthonát, s egész nap úgy rikácsolt, ahogy csak kifért a torkán.
— Óh, mily isteni szépen dalol — hápogták a nyitott ablak alatt hallgatózó kacsák — bizony, sohasem hallottunk eddig ilyen szép énekléseket!
— Nono — szólt közbe egy kis terce — a mi fülemilénk itt a kerti bokorban mégis csak szebben énekel!
— Ugyan, menj a pokolba a te fülemiléddel — fortyantak fel a kacsák — hiszen ezt a szürke madarat, aki itt lakik a mi kertünkben, s valami árnyas bokorban elrejtőzve dalol, még csak említeni sem lehet egy napon azzal, aki pirossal tarkázott zöld ruhában egyenesen a városból jött, s aranyos kalitkában énekel!!
Egyszer az állatok gyűlésén előállott a szamár s hogy, hogy nem, valami igen okos dolgot mondott. Az állatok majd megszakadtak, úgy nevettek.
No — gondolta az oroszlán magában — most rápirít a nevetőkre és szánt-szándékkal valami rettenetesen nagy ostobaságot mondott éppen arról a dologról, amiről a szamár az imént olyan okosan beszélt. Az állatok úgy éljenezték az oroszlánt, hogy csak úgy zengett az egész környék.
— Ostobák vagytok! — zúgta a fejükre az oroszlán — lám, ha valaki beszél, ti sohasem arra ügyeltek, hogy mit mond, hanem mindig csak azt nézitek, hogy: ki a szónok?
Noha nyár volt, a kedvetlen, fülledt napokra olyan hosszú, sötét, komor éjszakák jöttek, mintha a csillagok örökre el akartak volna rejtőzni e földi világ elől. A szántó-vető emberek tele aggodalommal, borzasztó nehéz időknek eljövetelét olvasták ki ebből. A kis szentjánosbogarak, hogy reményt hirdessenek, s vigaszt adjanak az elcsüggedő lelkeknek, esténként összegyülekeztek, s csapatosan szálldosva, amennyire csak kitelt tőlük, világoltak a koromsötétben.
Mikor meglátta őket a bagoly, így szólt hozzájuk:
— Oh, ti oktondik, látszik, hogy milyen poéta-féle bogaras bogarak vagytok! Hiszen, ha ezerszer jobban világolnátok, mint ahogy világoltok, akkor se lenne a ti erőlködéseteknek semmi haszna ilyen sötét éjszakában!
A róka meglátva a szálló fényességeket, ezt motyogta magában:
— Hogy az ördög vinné el ezeket a mécsbogarakat! Nem tudom, miért, de szinte restellem előttük, hogy amíg ők ingyen világolnak, én valami furfangon jártassam az eszemet…
A farkas meg így dünnyögött:
— Ezek miatt nem merek már feléje se menni a nyájnak! Sehogy se szeretem, ha ennyi tanú van arra, hogy merre járok-kelek!
Az ökör se hagyta szó nélkül a dolgot:
— Úgy szálldosnak ezek itt az orrom előtt jobbra-balra, hogy miattuk már kérődzni se lehet békében!
A szántó-vetők pedig, mikor meglátták a kedves kis szentjánosbogarak ragyogó csapatait, a feltámadt reménység s bizodalomnak örömével ezt mondogatták:
— Hála Istennek! Sok a szentjánosbogár: jobbra fordul az idő!
És csakugyan az elkövetkezett vidám nyári nappalokra holdfényes, csillagos éjszakák jöttek. S a világos éjszakákon a bagolynak, a rókának, a farkasnak, s az ökörnek sokszor eszébe jutott, hogy ama komor éjszakákon mennyi bosszúságot szerzett nekik a szentjánosbogarak kis serege.
A szántóvetőknek azonban sohase jutott eszébe, hogy holmi poétafajta szentjánosbogarak is vannak a világon!
Egyszer egy kocapuskás[1] ráduplázott egy vadlibára, de bizony csak a farka-tollát lőtte ki, még pedig úgy, hogy a vadlibának összesen két szál farka-tolla maradt meg. A szegény vadliba azt gondolván, hogy otthon majd kinevetik a többiek ezzel a két szál tollal, nem mert hazamenni, hanem bujdosásra adta a fejét.
Hogy, hogy nem, bujdosás közben elvetődött a nádas legislegtúlsóbb végének a legislegvégére, ahol szintén vadlibák laktak. Itt meglátta a mi vadlibánkat egy csomó odavalósi vadliba-kisasszony. Nagy csodálkozva nézték, nézték, hogy lám: ez az idegen vadliba csak két farktollat visel!
— Érdekes jelenség! — mondta az egyik szépen felserdült hajadon.
— Bizonyosan ez az utolsó divat! — mondta a másik, aki már egészen férjhez adni való nagy kisasszony volt.
— Én azt találom — szólt a harmadik, aki régen volt már libácska — hogy ez a divat nagyon előnyös és kis lábat csinál!
És másnap a nádas szélén lakó hajadon vadlibák valamennyien csak két farktollat viseltek. A jó vadliba-mamáknak vérzett a szíve, hogy gyermekeik tollát a divat kedvéért ki kellett cibálniok, de hogy leányaik meglássák, hogy a divat kedvéért a testi fájdalmakat is el kell viselni, hát harmadnap a jó vadliba-mamák is kiráncigálták a maguk divatjamúlt tollait, s az utolsó divat szerint, megkopasztva jelentek meg ők is a sétatéren.
[1] kocapuskás: tapasztalatlan vagy rosszul lövő vadász
Egy süldő[1] mindig a csürhe szélén oldalogva, addig-addig kacsintgatott az árkon túlra, míg egyszer észrevétlenül csakugyan besurrant a tilos búzatáblába. Egy idő múlva a kanász észrevette, hogy mozog valami a búzában; odaugrott s kihajkurászta onnét a süldőt, s bizony úgy hozzávágta a botját, hogy a süldő csakúgy nyekkent s nagy visításokkal fogadkozott, hogy soha többé be nem teszi a lábát a tilosba! A csürhebeliek, mikor a süldő visszaszaladt közibük, mind nekiestek a bűnéért már meglakolt süldőnek s nagy röfögésekkel lehordták a sárga földig. Másnap hajnalban már a legelőre kifelé menet elkezdték a csürhebeliek megint a süldőt kárpálni:
— Na, itt vagy, te híres?!
— Tilos búzáról álmodtál?!
— Nem sül ki a szemed, hogy szégyent hoztál reánk?!
A legelőn senki sem akarta megtűrni maga mellett a tilalmasba tévedt bűnbánó süldőt.
Peták, a kanász kutyája egy darabig csak elnézte ezt a dolgot, de aztán körüljárván a csürhét, odakaffantotta a csürhebelieknek:
— A süldő megkapta már tegnap a maga büntetését, ne kárpáljátok hát folyton a javulást ígérőt, mert így örökre elvadítjátok!
Egy ártány[2], aki a leghangosabban korholta eddig a szegény süldőt, megszólalt:
— Igazad van, Peták, de hát nagyon felháborított engemet a süldő cselekedete!
— Oh tudom — felelte Peták — ismerlek szép ártány! Azért háborogsz most, mert az ügyetlen süldő cselekedete óta a kanász is, meg én is jobban ügyelünk, hogy se te, se más ne surranhasson be a tilalmas búzába!
[1] süldő: malac, mely még nem múlt el egy éves
[2] ártány: ivartalanított kan disznó
2021 © Minden jog fenntartva! | www.szonyimuzeum.hu – www.zebegeny.hu